Lassan végére érünk október hónapnak is. Már minden nap be kell gyújtanom a cserépkályhába, kellemetlen, hűvös az idő. A nyári kenutúrára már csak a fényképalbum előtt ülve emlékezünk, vagy a számítógép monitorját lesve idézhetjük fel a nyarat. A sátrak, hálózsákok a kisszobában becsomagolva várják a jó időt, a hordókban cefre érik, a kenu a gimnázium pincéjében porosodik a falra rögzítve. Néha megreccsen, amikor egy-egy kőzátony rémképe bukkan elő a pince homályából. Lassan közeleg az év vége, a számadások, az újévi fogadalmak ideje, itt az idő, hogy megvonjuk a 2007-es evezőstúra mérlegét is.

Aki naplómat olvasva netán arra a következtetésre jutott, hogy ez a tizenkét nap kegyetlen megpróbáltatásokat hozott számomra, számunkra (hiszen volt minden: hideg-meleg, szél és eső, szúnyog és fél öklömnyi kő a derekam alatt), az rosszul forgatta a lapokat. Ennek az útnak én minden percét rendkívüli módon élveztem. Mint mondtam az előszóban, életem nagy vágya teljesült. Végighajóztam a Maroson! Ha nem is az egész evezhető 600 km-en, csak kb. a felén, 300 km-en. Megtapasztaltam Petőfi szavainak igazságát: „Tán csodállak, ámde nem szeretlek”. Valóban, a folyó ott fenn, Déva és Lippa között sokkal szebb, mint itt nálunk, de míg ott öklömnyi kövekből álló zátonyok gyönyörködtetik a szemet, addig itt puha homok, és lágy iszap öleli magába a vizet, és benne az embert.

Tettünk valamit a folyó tisztaságáért! Igen. Nem csak aláírásokat gyűjtöttünk, de fórumon, kerek asztal-beszélgetésen is részt vettünk, (bár az asztal szögletes volt), rádió, TV, sajtó interjút adtunk, felhívtuk az emberek figyelmét a határ mindkét oldalán.
Amikor hazaértünk, egy hétig rengeteget aludtam. Ebből jöttem rá, hogy mennyire kifáradtam. De ott, amikor reggel ötkor, hatkor kivetett a hálózsák magából, amikor 62 km-t eveztünk széllel szemben, ott, akkor nem éreztem fáradtságot. Hajtott az adrenalin, úgy éreztem, bármeddig tudnám húzni az evezőlapátot.

Amikor hazaértünk, több interjút is adtam. Főleg a makói városi televíziónak. Azt kérdezték; nehéz volt-e? Ki vállalhat egy ilyen túrát? Azt mondtam, bárki. Ez persze furcsán hangzik, de mi nem vagyunk élsportolók. Nem vagyunk olimpikonok. Én magam tanítok. Időm nagy részében az íróasztal, vagy a számítógép előtt ülök, vagy maximum a tábla előtt állok. Tehát nem fizikai munkát végzek. A fiam Geri, aki nemsokára 18 éves lesz, legtöbbször szintén vagy az iskolapadban ül, vagy a számítógép, a TV előtt. Ő sem igazán sportember. És ez a túra legtöbb résztvevőjére igaz. Természetesen a Maros ismerete elengedhetetlen. Most szelíd arcát mutatta előttünk a folyó és az időjárás. Egy esős nyáron, egy megáradt folyón mindez sokkal veszélyesebb lett volna, még ha kevesebbet kellett volna evezni, akkor is. Ez azonban nem jelenti azt, hogy kezdők nem vehetnek részt, csak jól kell társat választaniuk maguk számára.

Azt is kérdezték, milyen piszkos feljebb a folyó. Sajnos azt kellett felelnem, hogy piszkosabb, mint itt nálunk. Ide hozzánk az öntisztulás révén a szennyezésnek már csak töredéke jut. Valóban bízhatunk benne, hogy ha egyszer a román és a magyar emberek is abba hagynák a szennyezést, a folyó rövid idő alatt újra TISZTA lenne. Ezért dolgozunk, ezért fogunk útra kelni jövőre is, és azután is, amíg a célunkat el nem érjük. Ha pedig egyszer a folyó valóban tiszta lesz, hiszem, hogy a vízitúrák még több érdeklődőt fognak vonzani.
Ez a folyó valamikor a két ország: Erdély és Magyarország összekötő kapcsa volt. Onnan fentről fát és sót hozott le, innen az alföldről pedig, gabonát, és más élelmiszert juttatott a fent élőkhöz. Ezen kívül persze ivóvízként is szolgált embernek, és állatnak egyaránt. A huszadik században az ember elkövette azt a bűnt, hogy szennyvíz lefolyónak használta ezt a folyót, mit sem törődve az élővilággal, és a jövő nemzedékkel. A mi feladatunk, hogy ezt a hibát helyre hozzuk, és a folyót visszaadjuk a természetnek, hogy ezáltal mi is újra kaphassunk tőle, és hasznosíthassuk, turisztikai és más célokra.

Végül elmondhatom, hogy a 2007-es túrára kitűnő társaság jött össze. Soha nem éreztem azt, hogy alkalmazkodnom kell, addig teljesen ismeretlen emberekhez, hanem azt, hogy diszkréten, türelmesen, mégis segítenek, aggódnak értem, egymásért.

Először is Péter. Bár ő volt a túra vezetője, nem dirigált, nem hangoskodott, hanem segített és kért. Azután Attila: keveset szólt, de akkor tudtuk, hogy amit mond, azt érdemes megfogadni. Gyuri bácsi: főzéssel, jó szóval, életrevalóságával segítette a csapatot. Béla: bár nekem egy kicsit hangos volt, a jó szándéka megkérdőjelezhetetlen. Józsi: ő tényleg csak tettekkel bizonyított. Eszter: akkora lendület volt benne, hogy ezzel minket is átsegített a holtpontokon. Ibolya: édesanyámhoz tudom hasonlítani, és ez a legnagyobb dicséret, amit valakiről elmondhatok. Ő volt az, akire mindig mindent rábízhattunk, ő megoldotta. Viktor: fiatal kora ellenére jól megoldotta a feladatokat, valami elemi humora van. Zsuzsa: vezetett, főzött, mosott a családjáért. István: bár csak Illyén csatlakozott, attól kezdve ő lett a jó hangulat motorja. Laci: reméljük jövőre is jön, és teljes jogú csapattaggá válik ő is.
Végül Geri fiam: biztos vagyok benne, hogy nagy nyomot hagyott benne ez az út.

Hányszor hallottam Gyuri bácsitól, és a többiektől: jó, hogy elhoztad Gerit. Már nem csak mártogatja az evezőt, húz is. Biztos vagyok benne, hogy ennél többet nem adhattam volna neki, akár mennyi pénzem lenne is, ennél többet nem adhat egy apa a fiának: életre szóló élményt. Természetesen egy erős férfival evezni nekem is könnyebb lett volna, de máig is bánnám, ha nem hoztam volna őt el.

Utoljára szponzoraink: Rója István Gimnázium Igazgató: kenu, Martinusz László, Galamb Igazgató: paprika. Kollégák: aláírásgyűjtés, Bogdán Károly: hordók, az egész családom: sok minden, Ice Rádió: riport, Makó Városi Tv: riport és kerekasztal. Makó Város önkormányzata: szórólap, búcsúztatás és fogadás.